Rémálom az én utcámban


Sokkot kaptam attól a ténytől, hogy júniusra ígérték a vizsgát , (hogy a májusunk szabad lesz és felkészülhetünk békésen😉 majd kiderült hogy mégse, mert május 12-13-20 lesznek a zárások, méghozzá úgy, hogy előtte nyolc meg 12 óra mentőállomáson Veszprémben és Ajkán… meg kórházi gyakorlatok és a többi.

Bepánikoltam. Azt sem tudtam, hová legyek félelmemben, remegett még a szám széle is. Aztán közöltem ezt az én Drágámmal, aki a maga megtestesült nyugalmával kérte, hogy én is nyugodjak le, mert eddig is bizonyítottam, ő meg speciel kurvára biztos benne, hogy röhögve fogok levizsgázni.

Én miért nem?

Miért van az, hogy még az egyedül töltött estéimen sem bírok szórakozni? Nekiülök, hogy akkor most Pletykafészket nézek és hawaii, és ámulok a szép ruhákon és a többi, de fél óra múltával átnyargalok a Grace Klinikára, hogy legalább halljak némi szakkifejezést is, ha egyszer a Louboutin nem számít annak…

De ettől pláne frászt kapok, mert nem jut eszembe rögtön, hogy a laryngotomia gégemetszést jelent és becipelek két-három szakkönyvet a takaróm alá, kinyomom a tévét, majd bőszen olvasni kezdek: ez sem segít, mert a pulzusom 120-as frekvencián ugrabugrál és én meg szédülök, hogy mennyire segghülye vagyok és mennyire szart sem tudok a vizsgákra, holott már csak 3 hónap és kezdődik a pokoljárásom…

Aztán felidézem szívszerelmem szavait, hogy ugyan mennyi eszem van és megpróbálok lehiggadni, ami olyan eredményesen sikerül, hogy félig a gerincoszlopom alá ágyazva a köteteket, el is alszom. De nehogy jó legyen és pihenhessek, nehogy!

Akkor jön Lucifer bosszúja!

Ma reggel kilenckor majd nemhogy sikítva ébredtem.

Rémálom, a valóságosak közül.

A vizsga napja elért, ám semmi nem úgy történt, ahogy én azt elképzelem jó előre:

a vizsgán többen voltunk, mint a budapesti nagy majálisokon azokban az időkben, felnőtt-gyerek vegyesen.

Volt rajtunk valami egyenruha, amiről aztán kiderült, nem a vizsgára kaptuk. Bassza meg. Túrom-túrom a holmimat, a bőröndöt, amit a vizsgára vittem (?????), de semmi csinos darab. Vagy a mélyen dekoltált virágos topom vagy melegítőnaci akad a kezembe…

Már itt az ájulás kerülgetett, hát mikor beléptem a garázsba és közölték, hogy mentőautó vezetésből is van vizsga. Mi az anyátok kínja?

Életemben egyszer ültem volán mögé, próbaként a susnyás melletti elhagyott főúton, hogy gyakoroljak, mezei személyautón. Semmikor máskor. Erre dobjak össze egy PÁV-1-es szigorítottat?

Következő ledöbbenés akkor ért, mikor közölték, hogy előadással egybekötött jelmezbemutatással is készülni kellett volna! Hogy mi? Ekkor megint feltúrtam a táskámat és végső elkeseredésemben valamiféle ribancszerelést akartam eszkábálni a nálam lévő rongyokból – sikertelenül.

Hát ezt álmodtam én meg vizsgának. Hogy semmit sem tudok, hogy nincs hozzá ruhám, hogy azt sem tudom, mi vár ott rám. Atyaszentég.

Tudom persze, a józan eszem leghátsó zegzugos sarkával, hogy nem lesz ez olyan pokoli, csak annyira félek tőle. És tudom, hogy ez nálam mindig így volt, és utólag mindig röhögök rajta…

A legutolsó számonkérésem a nagy gyakorlati vizsga volt az egyik vezető biztosítótársaságnál. Úgy féltem, hogy még Pestre menet is olvastam az anyagot, holott tudvalevő, hogy a menetközben olvasás nálam masszív hányással zárul… Olvastam, hisztérikusan lapozgattam az anyagot, mikor is a kollégám röhögve megkért, hogy tegyem mindezt hangosan, hogy neki is legyen haszna belőlem és a buzgómocsingságomból. Nem tettem, mert nem tehettem. Remegtem, mint a nyárfalevél.

Aztán odakerültem a vizsgára, sikerült a számítógépes írásbeli, mehettem szóbelizni, mellettem elhullott egypár ember és éreztem, hogy én is ezen sorsra jutok.

Beléptem, leültem és imádkoztam, hogy valami fogható témakörbe szaladjak bele. Hellyel-közzel kifogtam egy olyat, amit ezerszer átnéztem, mert az istennek sem bírtam megérteni.

Eldaráltam, vártam a reakciót. Gratuláltak. Külön kezet fogtak velem azért, hogy áradt belőlem a magabiztosság, és kívánták, hogy ez maradjon is így.

Hogy magabiztosság? Elgurult a gyógyszerük? A tollat majd eltörtem az asztal alatt, annyira feszült voltam – de átszólag ez nem ment át.

A feketeleves megint a siker után jött. Mire beértem Veszprémbe, úgy rázott a hideg, hogy a fogaimról féltem, lepotyog a zománc. Hazatrappoltam, szédelegve, mint egy részeg pantomimes, és két fogkoccanás között közöltem papával, hogy kérek takarót meg teát.

Ő nézett rám ijedten, hogy mondjak már a vizsgáról, hogy csak nem megbuktam vagy miafrancvan, én intettem, hogy megvan, leszarom, csak adjon takarót.

Két algopyrin, fél liter forró tea, három takaró és lassan elaludtam. 39 fokos lázzal. Két napig az ágyból nem tudtam kikelni…

Vizsgadrukk? Ugyan már!

A nyelvvizsgámmal ugyanígy jártam. Sikerült a szóbeli, majd másnap úgy keltem fel, hogy nekivágódtam az ajtófélfának. Szédültem, mint egy beanyagozott varjú. Elmentem dokihoz, hogy mik a panaszok, mire ő:

– Volt mostanában valamilyen szellemi, pszichés megterhelés?

– Nyelvvizsgáztam.

És már írta is az igazolást…

Hát csak ennyire készülök ki a vizsgáktól úgy, hogy mégis mind sikerül.

Próbálom ezt szem előtt tartani, hiszen nem fog érdekelni egy utólagos behányás, ha már megvan a mentőápolói képesítésem és tudni fogom, hogy Cerucalt kell bevenni 😀

De addig? Addig szerintem se éjjelem, se nappalom nem lesz…

exam_time_by_shaen23mare-d52xqwk

 

Mit gondolsz?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

  • Add meg az email címed és innentől a postaládádban landolnak az új bejegyzések :)

    Csatlakozz a 630 követőhöz

  • Follow Suz'n Világa on WordPress.com
%d blogger ezt kedveli: